Nagyváradi éveim során az Evangélium Hangja Rádiónál is szolgáltam, sokszor felolvastam, aztán a magyar ifjúsági műsorok szerkesztését rám bízták. Mindig kirendelte Isten a szükséges anyagot, segítséget fiatalok részéről, a teológusoknak meg jó gyakorlati terület lett a rádiózás, ahol rendszeresen szolgáltak igei üzenettel.

Ennél fogva mindig is értékeltem, ha valaki cikket, beszámolót írt a rádióhoz vagy akár újságba. A Merra kiadványa, az Antenna, rendszeresen jár nekünk. Szeretem olvasni az építő írásokat. Egyik alkalommal én is írtam a pályázati felhívásukra, ezt szeretném most megosztani itt is.

Nem hívő családban nőttem fel, Istenről tudtam néhány dolgot, de a lényeget, ami az életemet megváltoztatná és átformálná, azt nem. Így tehát úgy éltem, mint bármelyik fiatal a környezetemben, de amikor például egy bulin leültem a székre, elgondolkoztam és néztem, hogy mi a lényege az egésznek, akkor azt éreztem, hogy üres az egész, vagy amikor megint egy újabb barátom lett (és újból egyoldalúak voltak az érzések), azt láttam, hogy számomra ez nem kielégítő. De akkor valami baj van velem-, gondoltam, -mert körülöttem mindenki ezt teszi és számukra ez jó.
Aztán következett egy utolsó fiú és úgy tűnt, kölcsönösek az érzések. Az elvem volt, hogy nem fekszem le senkivel a házasság előtt (ahogyan mások teszik), de akkor elhatároztam, hogy mégis megteszem. S épp aznap a fiú szakított velem... Ma hálás vagyok érte! Isten felhasználta ezt is arra, hogy Őt keressem és 2001 augusztusában, 20 évesen, meghallottam az Ő hívását: "Jöjj és kövess engem". Ez volt az, amire vágytam, igent mondtam, bocsánatot kértem bűneimért és Ő új életet adott, örömmel, békességgel töltött be, kezébe vett és formálni kezdett.
Ezután hallani sem akartam a fiúkról, vagyis nem foglalkoztam velük, de Isten elkezdett gyógyítani ezen a területen is, mert nem maradhatunk egészségtelen gondolkodással, hozzáállással semmiben. Ő akarja a tisztát, a szentet, a szerinte valót bennünk.
Ha szimpatikus lett egy fiú, hamar le is tettem az Úrnál. Egyik alkalommal jobban megtetszett egyikük, de harcoltam ellene, egy testvérnő imádkozott értem és nyomban meg is tapasztalhattam Isten szabadítását, elvette tőlem azokat az érzéseket.
2002 őszén találkoztam valakivel, akit még nem ismertem azelőtt, nem sokat ismerhettem meg belőle, de amit láttam tetszett, és év elejére be kellett ismerjem magamnak, hogy tetszik. Akkor elkezdtem harcolni az érzéseim ellen, és újból és újból azt kértem Istentől, hogy vegye el azokat tőlem, és tudtam, immár tapasztalatból, hogy megteheti, de nem tette meg. Egy idő után ilyen imádságaimkor azt éreztem, hogy Istennel ellenkezek, ha továbbra is ezt kérem. Két alkalommal pedig az történt velem, hogy egy melegség töltötte be a szívemet, anélkül, hogy rá gondoltam volna, aztán ő jelent meg gondolatban előttem. Egyik reggel olvastam a 2Királyok 23:3-t és megálltam annál a szónál, hogy bizonyosság. Eszembe jutott, hogy mit mesélt a lelkipásztorunk, hogy ő nem kelt fel addig a térdeiről, amíg nem tudta, hogy Isten meghallgatta, és ha nem is jött azonnal a válasz, de tudta, hogy kérése iktatva van. "Én is így akarok imádkozni" és letérdeltem. "Istenem, ha ő az akit számomra rendeltél férjnek, kérlek adj békességet a szívembe, hanem pedig ne." Békességet adott Isten, elfogadtam és hittel ráálltam...2003. május 17-én történt ez, akkor még nem tudtam, hogy ez milyen utat rejt. Azt kértem akkor még Istentől, hogy az egészet megbeszélhessem az említett lelkipásztorral, és döntő legyen az, hogy ő mit mond. Megbeszéltem és elfogadta.
Az első próbája is jött nemsokára, amiből Isten azt tanította meg, hogy csak arra kell hallgassak amit Ő mondott és nem mások véleményére.

2004 őszétől én is Váradra költöztem, ahol ő tanult. Érdekes volt, az első ami eszembe jutott, az Dávid volt, hogy odakerült Saul udvarába, amikor még csak az ígéret volt az övé. Hát mi is egy udvarban voltunk két évet, én az óvodában, ő a teológián. Szép volt, de többször nehéz is. Sok volt a harc is, ima is, utoljára meg a böjt is. És még több a kegyelem!
2005 tavaszán közös bibliatanulmányozó csoportba kerültünk és nyáron pedig egy csapatba missziózhattunk falun Azon a héten újabb próba következett. Rákérdezett a meggyőződésemre, én pedig nem tagadtam, bár nem akartam, hogy megtudja. Imádkoztunk, ő másvalakiért számomra és én hitetlenül másvalakiért a számára. Az volt a legkeményebb nap és Isten akkor adta a legmélyebb békességet! Átgondoltam az egészet, visszamentem oda, hogy honnan indultam és újra ráálltam Isten ígéretére.
Szinte egy évre rá újból felmerült köztünk ez a téma, negatívan állt hozzá, hogy részéről nem, és akkor megkérdeztem, hogy kinek higgyek, neki vagy Istennek. Imádkoztunk, elment.

Csak legjobb barátnőmnek mondtam el akkor valamit. Azt mondtam, hogy én akkor is kitartok, mert amikor Isten beteljesíti azt, én úgy akarok ott állni, hogy kitartottam. Hát, akkor ő is azt gondolta, hogy majdcsak kijózanodok egyszer.
Következett a teológia évzárója, ahova minket, a házi csoportot is meghívott Sándor. Elmentem. Utána telefonon beszéltünk már csak és egy idő után jelezte, hogy imádkozik értem, s nemsokára kezdtek körvonalazódni a dolgok, láthatóvá válni a láthatatlan, az, ami már régtől megvolt Istennél. 2007 nyarán Ő beteljesítette amit ígért! Azóta is tapasztaljuk a házasságunkban, hogy hűséges a mi Istenünk!