Óvodakezdésre készülve, megemlékeztem Enikő tanításáról a női konferencián, és már vagy két héttel korábban el kezdtem imádkozni gyermekeimért, meg szóban is készítgetni őket. Dorkásznak ez a negyedik óvodás éve, Sámuelnek az első lesz. De egy csoportba kerülnek. Dorkász nagyon sokat tud majd segíteni neki a beilleszkedésben. Így is volt, de hiszem, hogy a legtöbbet az imák meghallgatásra találása segített. Jól volt az első két hét, mondhatni sírásmentes.

Harmadik hét hétfőjén, már otthon jelezte Sámuel, hogy nem akar menni, útközben, már kétségbeesve. Gondoltam nem erőltetem, aznap nem hagytam ott. Aztán délbe az óvó néni azzal fogadott, hogy milyen ügyes volt Dorkász, sokkal jobban tudott figyelni és aktívan részt vett a tevékenységekben. Nem muszáj, erőltessük Sámuelt, várhatunk, míg betölti a három évet, addig is sokat fejlődik. Megbeszéltük a férjemmel itthon, és jónak láttuk, úgyhogy egyelőre szünetet tartunk a kisebbikkel.

Sokszor fáradt vagyok vagy túlzsúfolt az életünk, és sajnos, hogy nem tudok annyit imádkozni másokért, amennyit szeretnék. Olyan hiányosak is az imádságaim, hogy az életek különböző területeit mind felöleljék. De Isten így is megérti és meghallgatja. Az éjjel is rádöbbentem, hogy ezen hiányosságok ellenére is mennyire vigyáz ránk! Két nap alatt két baleset volt a közelünkben. Szombaton délután arra lettünk figyelmesek, hogy az imaház udvarának a végében a túloldalon áll egy mentőkocsi. Most csendben jött, mert a kis kórház közel van. Egy asszony zuhant be a folyó meredek oldalpartján, jó három méter magasról. Aztán most éjjel egy kocsi beleszaladt az egyik szomszédunk gázórás dobozába, ami a járda felett fél méterre volt, menetirányához képest a túlsó oldalon. Vagy félórát ömlött a gáz. Összeszorult a torkom és hálát adtam, s imádkoztam a két áldozatért. Aztán az a kép jutott eszembe, ami megfogalmazódott bennem a délelőtti bibliaórán, hogy lámpásként olyanoknak kell lennünk, mint a világítótorony a tenger partján, - és zúgó, tajtékzó tengert látok meg sötétséget e képben...