Vallom, hogy a megtérésem felé segített az is, hogy annak az évnek az elején elkezdtem írni. Örömöt, fájdalmat kis történetekben kiírtam magamból, aztán nyárára már csak az Úr szeretete vonzott. Most újra írnom kell, egyrészt naplópótlásként, de főként Isten dicsőségére, mert megtalált, megmentett minket szerető Fiában, és megáldja Benne elrejtett életünket!

2014. november 20., csütörtök

12-én újra elkezdtük az óvódát Sámuellel, mert megerősödött bennem a tudat, hogy végül is, ott a helye. Most különösebb bevezető nélkül elvittem. 5-10 perc sírás, aztán magától abbahagyta, mesélte óvó néni, de ő is: „Sírtam. Bebújtam asztal alá. Abbahagytam. Kibújtam.” Negyedik nap már nem sírt. Ötödik nap történt először, hogy integetett nekem. Megkérdezte néhány alkalommal, hogy hova megyek, mit csinálok, utánuk megyek? Most már csak azt kérdezi meg néha, hogy mit főzök? J

Szeretem, mikor én viszem reggelente őket, mert útközben is imádkozunk, meg énekelünk. Emlékszem, megtérésem után mennyire szerettem, mikor mentem az utcán és imádkoztam magamban. Ezzel a szokásunkkal is sokat tanulnak, hiszem.